Pánikbetegség

Jellemzői: légszomj, vagy fojtogató érzés; szédülés; bizonytalanságérzés; palpilláció( kapkodó légzés); vagy heves szívverés; remegés; izzadás; fulladás érzés; hányinger, vagy hasi diszkomfort; elidegenedettség érzés; zsibbadás; meleg, hideg hullámok; mellkasi fájdalom, vagy nyomás; halálfélelem; megőrüléstôl, vagy kontrollvesztéstől való félelem, a háttérben azonban organikus, szervi ok nem állapítható meg. A rosszullét látszólag kiváltó ok nélkül jelentkezik. A pánikroham esetében maguk a szorongás testi tünetei váltanak ki vészreakciót, amely a vegetatív tünetek további fokozódásához vezet, így ördögi kör jön létre.
A kliens életvezetésében bizonyos „mankókat”, külső segítségeket tart fenn, melyek a biztonság illúzióját nyújtják számukra, de hosszú távon önállótlanságra kárhoztatják.

A kezelés idôhatáros, 12-16 ülés, mely a páciens aktív együttmuködésére épül, feltárva a gondolkodási, és prekoncepciós müködést (magában megelőlegezi a negatív végkifejletet),ill. nagy hangsúlyt kapnak az ülések között végzendô házi feladatok.

Manapság azt internet elérhetőségével egyre több információhoz férhet a felhasználó. Csak beütjük valamelyik keresőbe, hogy „Pánik, pánikbetegség”, máris számtalan e témával foglalkozó fórumot találni, egyre több hozzászólóval. A tüneteket, a kórképet is rengeteg tanulmány írja le, és a szakirányú pszichológiai oldalak is különböző megközelítésű elméleteket vázolnak. Pontosan leírják a pánik lefolyását, esetleges keletkezési okait, körülményeit. Megpróbálnak egy általános, mindenkire igaz terápiás leírást vázolni.

Személyes tapasztalatom az, hogy vannak általánosítható pánikra jellemző tünetek, de a terápiás munkát számtalan, a kliens személyiségét is érintő, egyedi tényező befolyásolja, ezért nem lehet egy mindenkire kiterjedő, általános érvényű terápiás módszert alkalmazni.
Pánikbetegség, mondják sokan. Magam részéről nem tartom helyesnek a „betegség” definíciót, mert a pániktól szenvedőben egyfajta betegségtudatot indikál, és a környezete is ehhez mérten áll hozzá. Inkább gondolkodási, logikai tényezők állnak a háttérben, melyek hibás végkövetkeztetésre juttatják a pániktól szenvedőt.

De milyen is egy pánikos személyiség együttese?

A jó megfigyelőképesség, az apró részletekbe menő megfigyelés az egyik fő jellemvonás. Szinte percre pontosan vissza tudja idézni az első roham időpontját, lefolyását.
A terápiás változás folyamatában ezt a tulajdonságot hatékonyan lehet alkalmazni.
A másik jellegzetesség, ami észrevehető a pánikosnál, az a döntési helyzetben való bizonytalanság. Nagyon sokszor inkább bennmarad a helyzetben, még ha számára az nehéz, minthogy döntene. A döntés bizonytalansága két dologra vezethető vissza.
Az egyik, hogy a lehető legjobb döntést szeretné meghozni, és inkább kivár, hátha lesz egy még jobb. A másik, hogy tart a döntése következményeitől. Ez a fajta döntési  bizonytalanság sokszor a majdnem teljes önállótlanságig fokozódhat.
A háttérben az a gyermekkorra visszavezethető szülői magatartás áll, melyben nem valósul meg a dicséret, illetve túl magas a szülői elvárás. Ebben a helyzetben a gyermek bizonytalan, önértékelése alacsony, és nem tanul meg döntéseket hozni. Ez később felnőttként kihat a hasonló helyzetek kezelésében.
Amikor a pánikhelyzetet boncoljuk, felfedezhető egyfajta kontrollvesztés állapota. A pánikos képtelen irányítani a körülötte zajló eseményeket, a pánik folyamatát, és mint egy spirál, bevonzza a helyzet. Úgy érzi tehetetlen. A tehetetlenség az életvitelében is felfedezhető.
A tehetetlenség hatására elindul a pánikos egy másik jellegzetes jellemvonása, a „mankógyártás”. Ebben mindig felfedezhető a környezet óvó-védő magatartása, ami 22-es csapdájaként önállótlanná teszi a pánikost.

Mi is ez pontosan?

Az ismétlődő pánikhelyzet a környezetből ( szülő, házastárs, barát) egyfajta segítőkészséget vált ki, és a pánikos ezt egyre gyakrabban elfogadja. Erre a segítségre később rá is szokik, sőt az idő múlásával ki is követeli magának. Terápiáim során mindig találtunk egy ilyen „mankót”, akinek állandó segítsége nem készteti önálló életvitelre a pánikost.
A terápia lényeges iránya, az önálló létre való megtanítás, melyben fel kell ismerni a mankókat, és a gyógyulás részeként el kell őket dobni.
Természetesen ez csak apró lépésekben valósítható meg. A segítő mankókhoz való sokszor görcsös hátterében a biztonságra való törekvés áll.
„Ami ismeretlen, az félelemkeltő számomra”- hallom sokszor.
Nem mer változtatni, a régi, megszokott munkahely, kapcsolat, útvonal jelenti a biztonságot.
Ez sokszor a dependencia, a függőségi viszony létrehozását eredményezi.
A pánikossal meg kell ismertetni, hogy van más is az ő biztonságot jelentő világán kívül. A saját tempójában, a terhelhetősége tükrében el kell fogadtatni vele a változás lehetőségét, mely teret enged számára egy új megismerésére.